„Nemzeti hucul", vagy valódi génmegőrzés?

1. „Mocsárlecsapolás" és „nemesítés"

Az elmúlt 200 évben lecsapoltuk a mocsarakat, „szabályoztuk" a folyókat. Aztán az utóbbi években kiderült, hogy a mocsarakat nem érdemes felszántani, hanem inkább meg kellene hagyni a vízi vadvilág paradicsomának (Fertő-Hanság, Kis-Balaton stb...). A folyók sem „akartak engedelmeskedni", mert még nagyobb árvizek jöttek, mint előtte.
Nos, ilyen és hasonló dolgok történnek, mikor épp „Istent játszunk": a hazai lótenyésztés az elmúlt 200 év alatt; az ún. „nemesítési" törekvések gyakorlatilag megsemmisítették a hazai primitív lóállományt; igényes, nagytestű, idegen fajták ménjeivel keresztezték az eredeti honfoglaláskori állományt, melynek eredményeképpen szinte eltűntek az ősi, nagy értékű populációk a mai Magyarország területéről; a XIX. sz.-ban olyan helyeken is fedeztettek telivérekkel, ahol erre semmi szükség nem volt, s a kellően meg nem fontolt keresztezések kárt okoztak (Gaál L., 1966). „A nagy lelkesedés következtében ugyanis az angol vér olyan tenyészetekbe is bekerült, ahol az felesleges volt. Különösen káros volt ez a vérkeveredés a maga ősi tisztaságában megmaradt hegyi lovaknál, ahol jóvátehetetlen kárt okozott. Széchenyi grófon kívül főként erdélyi főnemeseink jártak szorgalmasan Angliába lóállományunk idegen vérrel való felfrissítése végett" (Magyar Lovaskör, 2002, lovasok.hu, 2008).

Széchenyi volt, aki az 1800-as évek első felében az angol telivérben meglátta a magyar lótenyésztés felvirágoztatásának kulcsát. Nos, az ő álláspontja fémjelzi a kétségkívül jóindulatú, ugyanakkor kétes szaktudású akkori reformerek naivitását: „...a mi lovainknak tökéletesebbre való nevelésére az Angol tellyesvérű általjában véve alkalmasabb..."; „minden egyéb angol vér vagy keverék csak hátraléptetné s nem nemesítené a magyar lovat, mert egészen heterogén vér szép idomba nem forr egybe, sőt minden nemzedék után elágazik..." (Gaál, 1966).
Hasonló - bár kevéssé szélsőséges - Wesselényi nyilatkozata: „az angol telivér jól illik az erdélyi kancához (Gaál, 1966).
Halász viszont úgy véli, hogy „ez a vérkeveredés a maga ősi tisztaságában megmaradt hegyi lovaknál jóvátehetetlen kárt csinált (1944: 26)" (Gaál,
1966).

2. Előzmények

A „nemesítések" elindítója talán az lehetett, hogy a „török kiűzésével járó fergeteges esztendők alatt lóállományunk erősen megcsappant (Hankó, 1940). „Alig maradt ló hazánkban" (Hankó, 1940), s ezzel összefüggésben a lakosság a megmaradt csikókat kényszerűségből igen korán munkába fogta, aminek egyenes következménye volt az állomány leromlása. „Alig kétéves csikók hámba fogása vagy nyereg alá törése természetszerűleg a lóállomány elcsenevészesedéséhez vezetett. Hozzájárult a bajhoz még az is, hogy alig volt valamirevaló fedezőmén, mivel a katonaság elsősorban a méneket vette el, s így itthon fedeztetésre fiatal csikókat használtak (Hankó, 1943).
Ilyenformán nem sok látszatja volt annak, hogy a megmaradt állományt szeretettel gondozták, és tovább tenyésztették (Hankó, 1940). Tehát nem az volt a baj, hogy az állomány nem volt elég „nemes", s ezért „nemesítésre" szorult, ahogy ezt a későbbi reformerek gondolták, hanem a fentiekben ismertetett körülmények. Valóban lóbehozatalra szorulhatott az akkori magyar föld, de az eredeti ősi, szívós törzsekből és nem az agyonkényeztetett nyugati fajtákból. Érdekes megemlíteni, hogy például az 1959-es, I. Mongolista Kongresszus alkalmából rendezett lófuttatáson a nyugati vendégek „a karcsú testű, finom felépítésű, vékony lábú paripákért lelkesedtek", amelyek „az első körökben jól bírták az iramot, az élen haladtak, de a körök számának emelkedésével egyre jobban elmaradtak a busafejű, bozontos lovak mögött, és a győzelmet is egy ilyen, szemükben egyáltalán nem szép ló vitte el" (U. Kőhalmi K., 1972). (A nomád lovaskultúrák népei különböző ünnepélyes alkalmakkor lóversenyeket rendeznek. A kirgiz és baskír népeknél a verseny távolsága 20-40 verszt, azaz 21 340-42 680 m. 1 verszt = 1067 m (Tagán G.,1936). A mai lóversenyek távjai csupán 1900, illetve 2400 m-esek!).

A királyi, állami ménesintézetek létesítését és II. Józsefnek a lótenyésztés megreformálására 1785-ben kiadott rendeletét szükségtelen az egész magyar lóállomány „elkorcsosodásával" magyarázni; inkább azzal, hogy a magyar paraszti lóállomány zömmel a régi magyar lófajta egyedeiből állt, amelyek - Schwartner szavai szerint - jó futók és igénytelenek voltak (Paládi-Kovács A., 1993). A kis termet nem törvényszerűen a „korcs" mivoltot jelzi a valahai magyar lóállomány vonatkozásában, hanem a honfoglaló magyarság lovainak egyik alapvető jellemzőjét.
A kuruc-labanc háborúk kuruc lóanyagában még ott lehetett az ősi parlagi ló, amelynek szívóssága és gyorsasága a még fentebb említettek ellenére is gyakran vitte átmeneti győzelmekhez a kurucságot. Időközben azonban már megindult az ún. „nemesebb" lovak behozatala, terjesztése, kezdetben inkább a nagybirtokokon, majd - igaz, ez csak sok évtizeddel később sikerült - egyre inkább a népre is „ráerőltették" - lévén egyre több állami és magánménes „lóanyaga" nemes vérű - ezeket a divatosnak, dekoratívnak inkább mondható, mintsem sokoldalúan használható állatokat. A török hódoltság után a nyugatról jött telepesekkel elszigetelt területen megjelenik a nagyobb testű, puhább, ún. „sváb" ló is (Gaál, 1966).

II. Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós arabokat hozattak méneseik számára (Gaál, 1966). Bár az arab lovak valóban kimagasló teljesítményűek, de nem a kontinentális klíma a számukra legmegfelelőbb, bármennyire is „nemes" a kinézetük. Nem véletlenül írja Wenkheim József a magyar lótenyésztés hanyatlásáról elmélkedve az arab lovakkal kapcsolatban, hogy „tsak ollyan törzsökös fajt használjunk, melly a mi éghajlatunkkal meg egyez..." (Gaál, 1966).
III. Károly a „fennhágó" spanyol lóért és a Spanyol Lovasiskoláért rajongott, és így az udvar fényében sütkérező, hangadó főurak figyelme is a spanyol és olasz lovak felé fordult. Az uralkodó ízlésének majmolása odáig fajult, hogy „senki sem tartotta úri lónak, ha lábszedő, kosorrú, hattyú nyakú nem volt" (Gaál, 1966). Igaz, szerencsére ez csak a legfelsőbb körök játéka volt, és „egyelőre" nem terjedt ki a népi tenyésztésre (Gaál, 1966).
Tolnay Sándor, az első magyar állatorvos professzor az akkori (1780) lótenyésztésünk fejlődését fékező hibákat főleg a hozzá nem értésben, a helytelen csikónevelésben, az elvtelen és értelmetlen tenyésztési célokban, a formalizmusban, végül a helytelen kereszteződésekben látja (Gaál, 1966).
A XVIII-XIX. század fordulóján sok lófajta tenyészett az országban, de a magyar parlagi ló erősen visszaszorult. Nagyváthy 1826-ban így ír róla: „Valaha futásáról híres volt".
„Hova lett ez, vagy megvan-é, nem tudom, ki mondhatná meg" (Paládi-Kovács A., 1993). A múlt század első negyede után - az akkori divatnak betudhatóan - behozott „spanyol, nápolyi, dán, s több ily fajú apalovak hozattak", amelyek „sok tekintetben nagyon is rontottak" az erdélyi lóállományon (Gaál, 1966).
„A magyar ló kicsi és igénytelen, de makra növése mellett is erős, feszes inú és
ruganyos izomzatú, s kitartása rendkívüli" (Gaál, 1966). „A mongolok ma is azt
tartják, hogy nem ló az, amelyik egy nap száz kilométert oda-vissza meg nem
tesz" (U. Kőhalmi K.,1972). Nem véletlen, hogy a mongol lovak nagyon igénytelenek, munkabíróak és gyorsak (Kara-Kőhalmi-Róna Tas, 1958).
„Elveszett jóformán a hajdani ló....annyira meg van keverve a hajdani vér, hogy azt tisztán csak elvétve találhatjuk föl" (Korizmics 1867: 176-177) (Gaál, 1966) A XIX. sz. hatvanas éveiben a régi magyar ló már alig található az országban. Kozmirics ellenzi a keresztezéseket, és „a saját lovakhoz való fordulást" ajánlja (1867: 179)" (Gaál, 1966).

3. Napjaink

Lovas múltunk mára homályba vész, átadván helyét a hamis romantikának, a „frajlájnokat" karikással csergetve riogató „csikós-gulás betyároknak", stráfkocsiban zötykölődő idegeneknek, meg a feltört marú állatokon „gyaszatoló", túlsúlyos lovas turistáknak... (Sudár I., 1996, & szerző).
A ma Magyarországon tenyésztett és tartott lófajták és lóállományok közgazdasági aspektusát villantja fel a következő kis gyöngyszem. Dr. Török László, a rádiházi lovak gazdája és igazgatója csak legyint, amikor azt kérdezem tőle, mennyibe kerül egy ló tartása naponta. „Sokba!" - vágja ki zordan a választ a negyvenhét éves állatorvos, aki 35 éve foglalkozik lovassporttal és lótenyésztéssel. „Máról holnapra élünk, azt sem tudom, miből veszek takarmányt egy hónap múlva!" (Népszava-melléklet, 1998. május).

A Kistermelők Lapjában 1996 decemberében megjelent „A kislovak szerepe a
kisgazdaságokban" c. cikkem óta összességében keveset javult a helyzet; az ősi vért hordozó kislovak létszámaránya még mindig aggasztóan alacsony. Ezen felül aggályos, hogy a Magyar Állam - a Kisló- és Pónitenyésztők Egyesületének „sugallatára" - csak azokra az egyedekre ad támogatást, melyek bebélyegzett, s ún. fajtatiszta huculok.

4. „Nemzeti hucul"

Legelőször is leszögezném: a hucul, tarpán, magyar ló kérdést külön kezelni
badarság. Aki kicsit is tájékozódik e kérdéskörökben, az hamar rájön, hogy e témák szétválasztásának motivációja érdekszférákban, szakmai rivalizálásban gyökeredzik. A génmegőrzést nem „középiskolás" daccal, „középkori boszorkányüldözés" szellemében kellene „művelni", hanem Földünk élővilágának mint bonyolult összefüggésrendszernek a tükrében. A fajok, fajták hosszú távú fennmaradásának alapfeltétele a genetikai változatosság, a diverzitás megőrzése, mivel változó környezeti feltételek mellett az alkalmazkodás csak akkor lehet eredményes, ha kellően változatos genotípusok kínálatára támaszkodhat. Ha a populációk megfelelően változatos genetikai struktúrával rendelkeznek, akkor a kardinális paraméterek - szívósság, igénytelenség, ellenállóság - mértéke optimális lesz. Ennek alapján érthetetlen, hogy Magyarországon miért nem lehet törzskönyveztetni, fedeztetésre felhasználni - a huculállományban új vonalakat alapítva - azokat a primitív lovakat a genetikai „bottleneck" elkerülésére és/vagy az egérszürke atavisztikus jegyek erősítésére, amelyek pl. a lengyelországi tarka színű huculpopulációból, vagy a „konik"-nak nevezett ősi,
leginkább tarpánhoz hasonlító - szintén lengyelországi - állományokból származnak.
Nonszensz, és némileg groteszk érvelés, hogy nincsenek „hucul ősei"; a tarpán volt az őse mindegyik közép- és kelet-európai primitív lónak, így a huculnak is, melyek mostanra „elnemzetiesedett" génkészletei együttesen alkotják a valahai tarpán génkészletének bizonyos töredékét. A jelenlegi magyarországi huculállomány sem nem a közép-európai hucul, sem nem az ősi magyar ló-, illetve tarpán génállomány reprezentálója, hanem egy mesterségesen elzárt, némileg ötletszerű szabványok, testméretarányok alapján kiválogatott, magas beltenyésztési együtthatójú (koefficiensű), elszegényedett, beszűkített génállományú nemzeti populációé, amely ráadásul a „palacknyak-hatást" a fajta másfél évszázados fennállása óta kétszer szenvedte el (Mihók S., 2006). A szkíták, hunok, avarok, mongolok, ősmagyarok lóállományai nem azért
voltak kiválóak, mert vonaltenyésztéssel elzárták volna azokat nemzeti jellegre és törzskönyvi szabályokra hivatkozva a külvilágtól - igaz, nem is tehették volna -, hanem mert genetikai gazdagságuk óriási volt, tízezres ménesek voltak, egy-egy mén sosem fedezett be több száz, több ezer kancát, ahogy mostanában, és egész évben ridegtartásban voltak. „A 180 körüli tenyészkanca a hucul mai létszáma, ami a génvédelem szabályai és értelmezése szerint nemhogy veszélyeztetett, hanem kritikus..." („A huzul lófajta tenyésztési programja", é. n.), ugyanakkor „a vélhetően eredeti génállomány átalakításának megakadályozása érdekében törzskönyve alulról és felülről zárt" (Mihók S., 2006). Fajtáink létszámukban zsugorodtak, fenntartásuk veszélyeztetetté vált, géntartalékot képező állományok lettek. Tény ugyanakkor, hogy sajátos génkészletükkel gazdagítják a lótenyésztés genetikai változatosságát, genetikailag elkülönülnek az európai fajtáktól, és ezzel nemzeti értékké is váltak"(Mihók S.- Bodó I., é.n.).
A másik, viszont már súlyosabb: a szűk genetikai spektrum nem gazdagítja a
populációk összességének génkészletét, sem nem nemzeti büszkeség, én inkább szégyennek nevezném.
Összefoglalva: „Lezárjuk" a törzskönyvet alulról, felülről, nem engedünk be
testvérfajta egérszürke génállományú méneket - pl. konyik - fedezni, de sírunk,
hogy nincs elég egérszürke egyed, ugyanakkor arra hivatkozunk, hogy a mostani
beszűkült génállomány tulajdonképpen nem is olyan rossz, mert hogy „nemzeti
érték". Erre még jön az, hogy a génvédelem szabályainak megfelelő minimál
egyedlétszámot sem tartjuk, s két-három ménnel fedeztetjük be azt a kancaállományt, amit min. 10-20 ménnel kellene... „Mentségünkre szolgáljon", hogy vonalankénti több mén folyamatos tenyésztésben tartását, Gurgul és Polan vonalú tenyészmének beszerzését, s a meglévők létszámának 'duzzasztását' javasoljuk („A huzul lófajta tenyésztési programja", é.n.).
Következtetés: A „sajátos magyar hucul" teóriájának inkább nacionalista, politikai, hatalmi, szakmai rivalizálási, mintsem származástani aláfestése van, és a genetikai változatosság szempontja alájuk szorul.

5. Egy kis genetika

Idézet Józsa Csilla 2008-as doktori értekezéséből (Pannon Egyetem, Keszthely,
Állattudományi és Állattenyésztési Tanszék): „Javaslom, hogy a molekuláris genetikai módszereket s azok eredményeit tudatosan használják fel a tenyésztésben mind ló-, mind szarvasmarhafajták esetében. A hazánkban tenyésztett fajták genetikai változatosságát fenn kell tartani, ehhez a molekuláris genetikai vizsgálati módszerek kitűnő segítséget nyújtanak. Ahol azt a vizsgálati eredmények indokolják, esetleges külföldi tenyészállatok importálásával a genetikai változatosságot megalapozott biztosítani. A tenyésztésbe való bekerülés előtt javaslom az egyes egyedek molekuláris genetikai vizsgálatát annak érdekében, hogy csak a ténylegesen változatos, esetlegesen különleges allélekkel rendelkező egyedek frissítsék a hazai állományt, ezáltal javítva a fajták genetikai szerkezetét." Kérdezem: történt-e valaha is genetikai vizsgálat a csak 4-5 ménvonalat feltételező importok megtörténtekor, vagy csak a méneskönyvek statisztikái voltak mérvadók? Ha nem is volt, nem gondoltak arra, hogy a közel 200 éve ugyanazon ménvonalak - Ousor, Prislop, Hroby, Goral, Pietrosu, Gurgul - használata előbb-utóbb „üvegnyak-effektus"-hoz (bottleneck), illetve ahhoz közeli állapothoz vezessen?
A Warsaw Agricultural University állattenyésztési és genetikai tanszékén Katarzyna Kwiecinska kutatásai szerint a lengyelországi hucul ménesekben
10% fölött van a beltenyésztettségi együtthatóérték átlaga, mely a mének és kancák közötti rokonsági fokot jelzi. Már az elmúlt években is aggodalmát fejezte ki a kutatónő, hogy tenyésztésbe kellene vonni olyan méneket, melyek nem, vagy még csak keveset fedeztek. „Bottleneck"-effektus fenyegeti mindazokat a tenyészeteket, melyek „történelmi alapon" és „nemzeti sajátosságokra" hivatkozva beltenyésztik saját állományukat, és/vagy amelyek későn kapnak észbe a beszűkült a genetikai állományt illetően. Ha a lengyel huculállománynál - mely nagyságrenddel nagyobb a magyarénál - is már jelentkeznek a bajok, akkor vajon mi lehet a helyzet a pár tucatnyi lovat kitevő magyar tenyészanyagnál?
Egy ellenpélda a „nemzeti alapú" tenyésztéshez. Az „International Buckskin
Horse Association" nevű szervezet 1971-ben alakult azzal a céllal Amerikában, hogy törzskönyvezze, megőrizze az ún. „Buckskin", „Dun", "Red Dun" és „Grulla" színgenetikájú egyedeket, és támogassa ezen állatok tenyésztőit. Tehát nem az „amerikai nemzetre" jellemző atavisztikus lovak tenyésztőit támogatják, hanem az IBHA szervezete által deklarált szabványoknak - amelyek lényege az atavizmus megléte - megfelelő lovak gazdáit, tenyésztőit, nemzeti, országbeli hovatartozástól függetlenül. (Az említett színgenetikájú lovakra ugyanazok a sajátos ősi jegyek - szíjaltság, zebroid csíkolat, vállkereszt v. folt különböző mértékbeni és öröklődési mechanizmus általi megnyilvánulása - jellemzőek, mint ahogy pl. a lengyelországi konyikokra, a portugáliai sorraiára és a norvégiai eredetű fjordra is. Ezek a jegyek - eltérő mértékben manifesztálódva és bonyolult öröklődési mechanizmusok által befolyásoltan - szerte a világon fellelhetők bizonyos lovakon, bizonyos populációkban, nemzettől, országhatároktól függetlenül.) Nagy kár, hogy magyarországi póniegyesület nem ezen alapelvek szerint őrzi az ősi géneket, hanem néhány személy egyéni elgondolásai szerint, formailag a „Huzul International Federation" nevű szervezet árnyékában. A „tarpánhuculnak" nevezett jósvafői tenyészetbe és a törzskönyvekbe pont azokat az egyedeket nem fogadják, pl. a lengyelországi konyik-tarpán lovakat, amelyek a legjobban ütnek vissza a tarpán ősre, hordozzák az atavisztikus jegyeket, és legjobban örökítenék az egérfakó atavisztikus - az ún .„creme", ill. „dun" gének által irányított, képviselt - jegyeket tartalmazó megjelenést. „Számos olyan génre, génkombinációra lenne szükség, amelyek a domesztikáció során elvesztek" (Mason, 1982). A jövőbeni genetikai módszerek új technikái jelentősen növelhetik a vadlovak genetikai hasznosításának lehetőségét a domesztikált állományok feljavításának dimenziójában (Duncan, Ryder, Asa, Feh, 1992) (Madocsai A., 1997), magyarul az ősökhöz közelebb álló törzsek génkészletének bevitele „nemzeti" állományokba nem „hamisítás" és nem is „hazaárulás", hanem szükségszerű, tudományosan megalapozott evidencia.

6. „Különb-e" a hucul más primitív lovaknál?

Mitől is „tarpánhucul" a „sajátosan magyar" tarpánhucul? A haloványka hátszíjtól? A törzs körméreti paramétereitől? „Az egérfakó az eredeti, de igen ritka" (Mihók S., 2006). „A színekben óvni kell a tarpánszínű, egérszínű, atavisztikus színárnyalatokat" (Mihók S., 2006). Ha ennyire kívánatos az egérfakó atavisztikus színezet, vajon miért kell ragaszkodni a „megszokott" román, szlovák vonalakhoz, amelyek szinte csak nyomokban tartalmazzák a fakó színért felelős génkombinációt.
Lehet, hogy a lengyel konyiknak nincsenek „igazolható" hucul ősei, és mondjuk 2,26 cm-rel szűkebb a hasi körmérete, nem olyan „csodálatos" a vérmérséklete (Mihók S., 2006), nem „ritkítja párját" (Mihók S., 2006), nincsenek olyan „jóindulatot sugárzó szemei" (Mihók S., é.n.), nem olyan „feltétlen a munkakészsége" (Mihók S., 2006), s nem olyan „egyedülálló fajta", amely „fenotípusában és életmódjában minden más fajtától különbözik" (Mihók S., 1996), bár én mást tapasztaltam és olvastam a konyikokkal kapcsolatban (pl. azt, hogy a Lengyel Tudományos Akadémia szakemberei megvizsgálták a konyik fajta gazdasági hasznosíthatóságát, és alkalmasnak találták mind lovaglás, mind mezőgazdasági, mind sport, mind lovasterápia stb. célokra
egyaránt), de „legalább" egérszürkék, és az összes, tarpán ősre utaló atavisztikus jegy megvan rajtuk. Megjegyzem, hogy ha a huculok elbírálásánál előforduló
„rosszindulatú, kezelhetetlen, munkavégzésben megbízhatatlan huculok nem
kerülhetnek nyilvántartásba" (Mihók S., 2006), akkor ez azt jelenti, hogy időnként fel is bukkan egy-egy ilyen példány, ugyanúgy, mint minden lófajtánál. Nos, akkor miért is különb a többi primitív lófajtánál a hucul? (A fenti idézet retorikájába és szakszerűségébe inkább itt nem mennék bele, a „rosszindulatú" kifejezés állatra való használata önmagáért beszél.)
Ha a hucul „törzskönyve alulról és felülről zárt" (Mihók S., 2006), és ráadásul
mindössze 180 anyakanca van tenyésztésben („A huzul lófajta tenyésztési programja", é.n.), akkor meg kell állapítanunk, hogy egy „bottleneck"-szakadék szélén egyensúlyozgat a magyar hucultenyésztés!
Következtetés: A Hroby, Goral, Gurgul, Ousor vonalakra visszavezethető,
vonaltenyésztett „hucul"-ból se ősi magyar ló nem lesz, se ellenálló, szívós használati ló, s hosszú távon még „hucul fajta ló" sem, inkább csak egy személy „szája íze szerint" manipulált, elrekesztett genetikai állomány, ún.„nemzeti érték", esetleg mint keresztezési alany.
A közép-európai kislófajták egyazon tarpán faj leszármazottai, néhol több, néhol kevesebb „taki-beütéssel". Elszigetelni egymástól ezeket a - tulajdonképpen rokon - populációkat, s nemzeti sajátosság szerint tenyészteni lehet, hogy hazafias, de semmiképpen sem hasznos, és főképpen nem tudományos cselekedet. Nemzeti értékről pedig akkor beszélhetnénk, ha egy min. több százas kancaállomány mellett min. több tucatnyi - ún. „agglegényménesben" tartott - ménnel és rendszeres primitív ménimportokkal dicsekedhetnénk, amelyek folyamatosan áramoltatnák az atavizmust és a megfelelő variabilitást biztosító génkombinációkat. (Megjegyzem, hogy Anghi Csaba professzor az '50-es v. '60-as években behozott 2 db konyikot, valószínűleg azzal a célzattal, hogy a tarpán vonásokat erősítse a hucul fajtában. A lovak később - ismeretlen körülményeknek köszönhetően - a veszprémi állatkertbe kerültek. A tenyészpártól született csikót - a kanca közben elpusztult - apja mellett kocsiban hajtották, s később ivartalaníttatták, hivatkozván arra, hogy „kezelhetetlen volt együtt" a két ló. A két lovacskát később megvásárolta egy Szamaras László nevű személy, akinél szerencsém volt fényképet készíteni a két lóról (a képeken a fiatalabb ló látható). A kiherélt, fiatalabb ló szabályosan mutatta a konyik összes atavisztikus jegyét, melyek tarpán ősre utalnak. Az idősebb állat - a herélt apja - néhány éve, kb. 40 éves korában elpusztult.)

Egy konyik kisló, amely a tarpán összes ősi jegyét, még a ritkán említett „pofa-, vagy szemfoltot" is mutatja. Egykori tulajdonosai (Veszprémi Állatkert) nem tudták, mit is birtokolnak, s ivartalanították.


7. Konklúzió

A primitív kislóállomány arányát csak úgy lehet hatékonyan növelni, ha támogatjuk a nem „garantáltan" hucul lovak - olvasatomban tarpánszármazékok - tenyésztőit, tulajdonosait is, akiknek lovain ott van az ősi jegyek mindegyike, vagy legalább egyike-másika. Történelmileg is akkor volnánk hitelesek a valahai szívósságáról, gyorsaságáról híres magyar ló - lehetőségekhez mérten - korrekt „megidézéséhez", ha változtatnánk a jelen elfogadott fajtastandard és törzskönyvezési szabályokon. Magyarul, azokat a primitív kislovakat kellene törzskönyvezni, tulajdonosát támogatni, s „őshonos, támogatandó huculnak" nevezni, amelyek Közép-Európa, illetve a Magyar Királyság területéről származnak, s hordozzák az ősi jegyeket: a hátszíjat, a vállkeresztet, a zebroid csíkolatot a lábakon, vagy legalább ezek valamelyikét. A tarka huculokat pedig - ha már végképp nem akarjuk egységesen kezelni a nem tarka állománnyal -lehetne egy külön tenyészetben tenyészteni, tartani, mint ahogy - csodálatos módon - Mihók Sándor, a Magyar Kisló- és Póniegyesület elnöke is fogalmaz: „A jövőre nézve szerencsés lenne, az ún. lengyel változat 'tiszta' tenyésztése, mert ez a fajtán belül értékes szubpopulációt jelent" (Mihók S., 2006), már csak azért is, mert a tarkaság spontán, természetes genetikai hasadás folytán
keletkezett, és ennek révén megőrzendő genetikai értéke van. Megjegyzem, még a pusztai nomádok - így valószínűleg az ősi magyarság is - igen megbecsülték a tarka lovakat, mind szakrális, mind praktikus szempontokat követve. (Ha kicsit morbid akarok lenni, jelenlegi huculjainkkal úgy jártunk kicsit, bár más okból eredően, mint az egykori NDK forgatócsoport Gojko Mitic indiánjainak lovaival (az idősebb nemzedék talán még emlékszik), egyszínű fekete v. pej bajor (?) és
hannoveri (?) típusú, óriási termetű német lovakon virítottak a szereplők, mivel az akkori NDK-ban - feltehetően - nem akadt egyetlen tarka „átkos kapitalista" indián póni sem filmforgatási célokra, vagy az is lehet, hogy a tarka szín már eleve dekadensnek tituláltatott volt... Nálunk tartana még ezek szerint az „átkos"?)
Visszatérve vezérfonalunkhoz: ha a 200-400 éve honosított spanyol, dán, angol,
francia, német lófajtákból kitenyésztett gidrán, magyar hidegvérű, lipicai, shagya-arab, nóniusz, kisbéri félvér, furioso-north star mint „ősi magyar fajták", megérdemlik a támogatást, akkor az ősi, 1000 éves magyar ló jelenkori közép-európai képviselői, értékes atavisztikus tulajdonságok hordozói - nevezzük őket huculnak, konyiknak vagy akár „tarpánhuculnak" - még inkább megérdemlik, politikai, nemzeti, területi hovatartozástól függetlenül.

8. Végszó

Meg kellene már végre tanulni, hogy a magyarság testvéri közösségben kell hogy éljen a többi közép-európai népekkel minden szinten; kultúra, tudomány, állattenyésztés, génmegőrzés tekintetében egyaránt. Sajnos mostanában ezzel ellentétes folyamatokat látunk, a szlovák és a magyar hucultenyésztés is egy megveszekedetten merev, „nemzeti jelleget erősítő" hucultenyésztési álláspontot képvisel, ráadásul az egész magyar kislótenyésztés gyakorlatilag egyetlen ember kezében összpontosul.
A közép-európai embereknek közös a történelmük, jelenük, jövőjük, s ha minden szinten csak a másságokat emeljük ki - súlyozni kellene, miben érdemes másnak lenni és miben nem -, akkor úgy fognak bánni a Trianon miatt kinnrekedt magyarsággal - mintegy válaszképpen -, mint ahogy mostanában is tapasztaljuk, és - visszatérvén eredeti témánkhoz - előbb-utóbb a közép-európai hucultenyésztés, valamint az ősi magyar ló „maradékai" is kárát fogják látni ennek, azaz már most kárát látják. Boldogan látnám vagy olvasnám végre a fentiek tényekkel, észérvekkel, adatokkal, tanulmányokkal, elfogulatlan, hiteles forrásokkal, megfigyelésekkel alátámasztott cáfolatát, vagy éppen a beismerést, s a szükséges változtatások bevezetését.
„Az a bánásmód amellyel minden primitív kultúrájú lovas nép bánik a lovával, roppant igénytelen, hihetetlenül ellenálló típust alakított ki" („A hucul lófajta tenyésztési programja", é.n.), legyen az hucul, kelta, bosniai, kazak, fjord, musztáng, sorraia, konik vagy akár mongol póni, illetve kislófajta is; ősi vér kering mindegyik ereiben, és egyformán büszke lehet az, aki bármelyik fajtából magáénak tudhat egy-egy példányt. Egyik primitív lófajta sem előbbrevaló a többinél, melyek együttesen az emberiség közös kultúr- és természeti örökségét alkotják, melynek megőrzését azonban nem vitrinben, hanem a genetika sajátos törvényszerűségeinek tükrében kellene végezni.